4
AZ ÉJRŐL.

Csodás vagy éj!
Ruhád sötét, de bűbájos lepel,
Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel
A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt,
A gazdagnál költesz tivornya-zajt.
Csodás vagy éj!

Kegyes vagy éj!
Homályodban kiléphet a leány,
S boldog lehet várt ifja hű karán;
Homályodban magát elrejtheti
A nő, ha részeg férje kergeti.
Kegyes vagy éj!

Tréfás vagy éj!
Szép álmot adsz, örömben gazdagot,
Fénypalotát, pénzt és nagy birtokot;
De míg bájol e tündérlátomány,
Szekrényünkben kutat, lop a zsivány.
Tréfás vagy éj!

A TÁVOZÓ.

Vándor felhők jőnek-mennek,
Ismerősi a bérceknek;
Megyek a menőkkel,
Kik jőnek, irigylem,
Bércek, édes ismerősim,
Nem lehet pihennem!

Virág nyílik a völgyben már,
Rajta méh és pillangó jár:
Remények virági,
Édes ajku méhem,
Kedvem játszi pillangói,
Eljöttök-e vélem?

Erdő felett vadgalamb száll,
Megállok egy vén tölgyfánál,
Lenyuló ágai
Vissza-visszavonnak,
Messze kísér búcsuhangja
Búgó vadgalambnak.

Az országút hegyen visz fel,
Lassan lépek, fáradnom kell;
Megfordulok gyakran,
Jól esik megállnom:
Hajh de már a toronynak is
Csak tetejét látom.

Zöld vetések, szőllős kertek
Alább-alább ereszkednek.
Tűnni kezd a vidék,
Oda van már minden...
Csak a vándorbot maradt meg,
Csak egy könny szememben!

Szerkesztő: Kaskötő István
HADNAGY URAM.

«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»

«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»

Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»»
OKTÓBERBEN.

Merre tűntél, hova lettél
Völgyek, halmok friss virága?
Mért halványulsz, miért hervadsz
Erdők, berkek még zöld ága?
   Sirján, kik elestek
   A véres csatákon,
   Halott-koszorúnak
   Hullatám virágom'
   S míg egy új tavasznak
   Piros fénye támad,
   Halovány szinemmel
   Gyászolom hazámat.

Fényes hajnal, vidám hajnal,
Régi arcod, fényed hol van?
Tiszta kék ég mért jelensz meg
Oly korán már gyászfátyolban?
   Fényünk villogásán
   Halt el kardotoknak,
   Szemeink a könnytől
   Nem mosolyoghatnak
   Szégyen és gyalázat
   Ég lelkünk haragján,
   Megtagadva tőlünk
   Bosszuálló villám.

Lanyha szellő, játszi szellő
Merre röpkedsz szárnyaiddal?
Hova lettek kisérőid:
Enyhe harmat és madárdal?
   A harmat könnyé lett,
   A dal hattyuének,
   Társim vér, sohajtás
   És átok levének.
   És viharrá nővén
   Járom a világot,
   Szálljon a zsarnokra
   Vér, sohajtás, átok!

MAGYAR KÖLTŐK.

Szegény, szegény magyar költők,
Hol vagytok, hol zeng dalotok?
Mint az elzüllött csalogány
Tavasz szép napjai után,
Úgy elnémúltatok.

Széttört a lant, eltört a kard,
Mély sebben vérzik a kebel;
És messzi föld vidékiről,
És közel börtön mélyiről.
A hang nem hallik el.

Ejts könnyet, oh nép, hogyha tudsz,
Ha adhat még a fájdalom,
S míg lelked a múltakba hal,
Zendüljön meg a régi dal,
Mint visszhang, ajkadon.

Ki meghalt, jobban nyughatik,
A rab egy percre felvidúl,
S a bujdosó megérti majd:
Bár honja rablánc közt sohajt,
De él még s nem fajúl.
SÓHAJ.

Szállj dalom, oh siralom sohajja,
És sírd el legszentebb könnyedet!
Emberi kény embert eltiporhat,
De ki az, ki szívet láncra vet?

Szállj kunyhóba és szállj palotába
És ápold a honfi bánatát
Légy sugár, légy harmat, mely virágnak
Késő őszig éltet, enyhet ád.

A bánatnak is vagyon virága
S néha öröm-magvakat terem
Hogy magadhoz méltókép örűlhess,
Érezd búdat, érezd, nemzetem!
ÉJI SÉTA.

Nem alhatom. Ki is alhatik
Ily világos nyári éjtszakán?
Indulok mint gazdátlan ladik,
Isten tudja, csillagok után.

Oh mi szép e hallgató liget,
Fűben, fában, légben szerelem!
Ha édes hang súgná nevemet,
Ha egy szép lyány ülne itt velem!

Fent viraszt a kopasz hegytető,
Kis falucska alszik ott alant.
Mért nem vár ott reám egy ifju nő,
Mért nem csábít veszély és kaland?

És bolyongok Tolnán-Baranyán,
Elfáradok mondhatatlanul;
Gúnyosan néz fent a hold reám
S úgy kacag, hogy csillag-könnye hull.

A FŐVÁROSBAN.

Szép e nagy város, szeretem, csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim';
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülőföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.

Ti gúnymosollyal gyermeknek neveztek,
Csak mélyen érzek, ennyi az egész,
E társaságot, soh' sem szokhatom meg
Hol illem a szív s elmésség az ész.
És a művészet, melyet úgy imádok,
Ezért mind nem nyujt kárpótlást nekem.
Mi másnak áldás, reám nézve átok,
Szivemnek itt a kéj is idegen.

Oh szülőföldem viruló határa
S te kis fehér lak árnyas fák alatt,
Hol engem a szeretet vőn karára.
S a barátság viselte gondomat
E palotáknak márvány büszkesége
Mint nem éri föl rozzant födeled'!
Mély gyászban virraszt örömid emléke
Szívemben, mely lemond, de nem feled.

A múlatságok kábitó zajába'
Ugy óhajtom csöndes estvéidet,
El-elkerűl az éjnek édes álma
S csak szánalom, mit hajnalomra vet,
S ha kitekintek néha únalommal,
Kelet felé fényes csillag ragyog,
Megcsendül mélán lelkemben a bús dal:
«Én is oda, oda való vagyok».

E nőknél tán az angyalok sem szebbek,
A kellem, izlés meg-megtántorít,
De kedvesem, csak téged szeretlek,
Bár szégyent vannak itten bájaid.
És e hangverseny legmennyeibb hangját
Mint od'adnám, ha nyeritne lovam!
Vigan fütyölve vágtatnék te hozzád,
Az én helyem csak közeledbe' van.

Ne szóljatok meg, ha folyvást merengek,
Amit nem érzek, nem is tettetem.
Hogy' örűljek, midőn szivem szakad meg,
S mosolygás helyett sírhatnék szemem?
Ha ott látnátok, ahova úgy vágyom,
Tudom, hogy kedvelnétek engemet,
Szívem csupán kettőt tud a világon:
Örűl vagy szenved, gyűlöl vagy szeret.

ÁLDJON MEG AZ ISTEN

Áldjon meg az Isten,
Rózsatő virága!
Virulj még sokáig
Marim ablakába'!
Alkonyatkor, elmenőben
Ott láttam meg legelsőben.
Áldjon meg az Isten,
Rózsatő virága!

Áldjon meg az Isten,
Kis fehér szobácska,
Lebegjen fölötted
Angyalok védszárnya.
Oh mi sokszor ültünk itten,
Beszélgetve, édes-ketten.
Áldjon meg az Isten,
Kis fehér szobácska!

Áldjon meg az Isten,
Csevegő madárka!
Ne érezd rabságod'
Fényes kalitkádba'!
Ott csevegtél, téged hallánk,
Midőn csókot, szivet váltánk.
Áldjon meg az Isten,
Csevegő madárka!

AZ IGAZSÁG ÉS HAMISSÁG.

ALEGORIA.

Elindul az Igazság,
Vele megy a Hamisság,
Édes testvér mindkettő,
Miért, tudj' a teremtő.

Anyjok varrt két tarisznyát,
Sütött nekik pogácsát,
Mindeniknek huszat szánt,
S betarisznyált egyaránt.

Ehetnék a Hamisság
«Hallod-e te Igazság,
A tiedből ennénk tán,
Az enyémből azután?»

««Jó lesz, jó lesz, együnk hát!»»
Megkezdik a pogácsát,
S míg benne tart, egy hétig,
Morzsolgatják mindétig.

Ehetnék az Igazság:
««Hallod-e te Hamisság,
Amint mondád, rendre jár,
A tiedből együnk már?»»

Egész nap híjába kér,
Nem ad neki a testvér;
«Mégis adok jó áron,
Ha a füled' levágom.»

Le is vágja a fülét,
Másnap ismét a kezét,
Azután meg a lábát,
S úgy ád egy-egy pogácsát.

Végre szemét szúrja ki,
Vakon, bénán vezeti
Az Igazság ráállott -
Így járják a világot.

KÖLTŐ ÉS KRITIKUS.

Fel-felkiált sok költő és művész:
A kritikához nem kell semmi ész,
Rossz szív csupán vagy megromlott kedély;
Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj,
Ki másra képtelen, gáncsol, dohog:
A kritika haszontalan dolog.
   Oh jó urak, mindezt én nem hiszem,
Bár mit beszéltek, érzem, van szivem,
Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez,
S azért gyűlöl, mivel szeretni képes;
Eszem is van annyi, hogy hamar belátja,
A kritikusnak költő nem barátja,
Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez,
S bírája helyett udvaronca lesz.
ÉJI LÁTOGATÁS.

Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.

«Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!»
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.

««Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»»
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

«Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!
Harmadik mond, mindenik sír - -
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj' a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni viradóra!
Visszanéz a véghatárral...
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

A TÁBLABÍRÓ.

Táblabíró vagyok én,
Pestmegyében lakom én,
Virágzik szabadságom;
Vármegye az országom!

Amint tetszik, úgy élek,
Királlyal sem cserélek;
Királyt köti a törvény,
Törvény magam vagyok én.

Az adót nem fizetem,
Fizetésem' emelem;
Kölcsönt veszek, cserélek,
Mégis igazán élek.

Mit nekem a miniszter
Parancsolni hogy' is mer?
Sok embernek egy ember,
Vármegyének miniszter.

Protestálok, de nagyon,
Nemes jogom nem hagyom,
Többi úgy is elveszett,
Vármegyét el nem veszed!

Az alispán hazafi,
Szolgabíró atyafi,
Ki is viszi mit akar,
Egyet ért itt a magyar.

Táblabíró vagyok én,
Pestmegyében lakom én,
Virágzik szabadságom,
Vármegye az országom!

FALUN.

Elfáradtam Pest zajában,
A hiúság vásárában,
Lelkem ki nem bírja már!
Rejts el völgy, takarj el erdő,
Enyhíts fű, fa, illat, szellő,
Vidíts föl dalos madár!

Hadd düljek le a zöld hantra,
Hadd feledjek bár egy napra
Mindent, ami fáj, mi bánt:
Gőgös ember rangját, fényét,
Bók adóját, divat kényét,
Léha férfit, léha lyányt!

Hadd ne lássam a sok arcot,
Régi bünt és uj álarcot,
Tettető mosolyt, könyüt;
Önző szivet, hiú elmét,
Rágalomnak kígyó nyelvét,
Mindig ujra s mindenütt.

Hadd ne lássak tapsoló kézt,
Hadd ne halljak nyegle művészt,
Hazug költőt, szónokot!
Őrizzen meg ez a távol
Honfidühtől, párttusától,
S ne olvassak hirlapot!

Rejts el hát völgy, rejts el erdő,
Ringass lágyan enyhe szellő,
S majd ha száll az alkonyat,
Esti csillag, éj magánya,
Suttogó lomb csalogánya,
Hozd meg édes álmomat!

Fáradalmam' hadd pihenjem,
A világot hadd feledjem.
De mi már elveszve rég
Az életnek derüs képét,
Szívem egy-egy szép emlékét,
Hadd álmodjam vissza még!

A VÉN ALMAFA.

A szőllőhegy oldalában
Vén almafa áll magában;
Azt beszélik, régen áll ott,
Hetven nyarat, telet látott.

Látszik is, hogy már elfáradt,
Némely ága el is száradt,
Sokat vívott az idővel,
Itt is ott is egy-egy sebhely.

De hogy ím a fecske megjött,
És Szent György is beköszöntött,
Meg-megéled régi kedve,
Száraz ág, seb elfeledve.

Kivirít még sok ép ága,
Lombjánál több a virága,
Szellő lengi, méhe járja,
S dalos madár meg-megszállja.

Vén fa, élted alkonyában,
Az ifjuság virágjában
Mondd, mi tart fönn, éleszt téged'
Reményed-e vagy emléked?

Bármi legyen, mit én bánom,
Csak nyíljék egy-két virágom,
Remény-e vagy emlékezet...
Csak élessze a szívemet.
DALAIMRÓL.

Az ifjúság legszebb korát
Mély honfibúban éltem át;
Megtört vágy, széttépett remény
Uszott a kétség tengerén,
S kitört a rejtett fájdalom:
Azért oly bús, komor dalom.

A honra hogy szebb nap derűlt,
Hajh örömem búval vegyült;
Új bú, új gyász szakadt reám,
Ott sírtam nőm ravatalán,
Elnyelt mindent egy sirhalom:
Azért oly bús, komor dalom.

Év gyorsan telt el év után,
Enyhűltem lyányom mosolyán;
Az anyjáé volt az nekem,
S most árny vagy, kedves gyermekem!
Enyésző árny, én puszta rom:
Azért oly bús, komor dalom.

Az élet ősze int felém;
Derűl-e még rám enyhe fény,
Vagy új vihar tarolja szét
Reményien hulló levelét
Uj honfibú, új fájdalom?
Azért oly bús, komor dalom.

Berény Róbert: Capri szigetéröl.
NAPIREND.

Mennyi szitok, milyen lárma,
Országház-e, avagy csárda
Ez a tisztes nagy terem?
Hát a ház-szabály s az elnök?
Nem hallgatnak rá ő kelmök.
Dulakodnak szüntelen.

Ki a legény a csárdában?
Jelszó az ország házában,
Utca-csíny a honfi-tett;
Durva élc a legszebb eszme,
A szabad szó zajba veszve,
Reng belé az épület.

Semmi joga a többségnek,
Hódolat a kisebbségnek:
Új tudomány, megsegits!
Szakítunk a mult világgal,
Széchenyivel és Deákkal
S eszményképünk Starcsevics!

ESTÉLY ELŐTT.

Az est leszállt, öltözni kéne,
Estélybe hívtak, menni kell!
De a kandalló közelébe',
Jól nyugszom itt, mért menjek el?

Derítni mást hajh hogyan tudjak,
A méla bú, ha meglepett?
Hogyan fecsegjek, mosolyogjak,
Mikor nem érzek örömet?

Kandallóm lángja föl-föllobban,
S fölgyúlnak im emlékeim:
Egykor nem ültem így magamban
Itt ültek nőm és gyermekim.

Bennünk, körűlünk mily kedv éledt.
Öröm dagasztá a kebelt!
Oh mily derűlt, mily szép az élet,
Szivemnek vágya mind betelt.

De kedv, öröm madárként rebben,
S virágként hervad el korán:
A kandallót mind kevesebben
Ültük körűl évek során.

Minden tiz év egy-egy új gyászom,
Lesujt a sors kegyetlenűl,
Előbb nőm, azután leányom,
Fiam is végre sirba dűl.

A mély seb is emlékké gyógyul,
Ám mégis folyton seb marad,
Koronként újra meg-megfájdúl,
Mig csak sirunk nyugtot nem ad.

De zaj riaszt föl!... Nincs hát mentség.
A bérkocsi megérkezett;
Öltözzünk gyorsan! Kötelesség,
Tartsuk meg az igéretet.

Bizony kinos lesz a mulatság,
Kinos nekem, kinos nekik;
Társalgásom' hamar megunják,
S egymást suttogva kérdezik:

«Mi ez? Hová lett szíve, lelke?
Ez az ember nem volt soha,
- Rég ismerem... vajon mi lelte? -
Ily ízetlen, ily ostoba.»

POLITIKAI XENIÁK.

I.
Mennyi szó s mily kevés eszme!
Mennyi zaj s mi lassu tett!
Mért teszitek fecsegővé
A jó magyar nemzetet?
Igaz, egykor nagy pipáju
És kevés dohányu volt;
De legalább, össze-vissza,
Ennyit soh'sem szónokolt.

II.
Megromlottak az erkölcsök!
- Hirdetik a hirlapok -
A fejétől bűzhödt a hal,
Lesznek-e még jobb napok?
Lesznek bizony, csak kezdjétek
Magatok a javulást:

Írjatok lélek hevéből,
Csak igazat, semmi mást,
S hagyjatok fel így azonnal
Hízelgéssel, rágalommal,
És ne légyen végre fő
Üzlet s előfizető.

III.
Csúfosan elárult téged'
Ez is, az is, oh hazám,
Hogy még állasz, nincsen véged,
Csodálhatni igazán,
S azt még inkább - sok nem véli' -
Hogy ki árulód vala,
- Klió majdan megitéli -
Érted híven lángola.

Ne játszodjunk e nagy szóval,
Mert bizony beteljesűl
S a valódi árulóval
Az idő megterhesűl.
Nem kétkedve jelszavában,
Míg zajongva álmodunk,
Az eszméknek zavarában
Rá ismerni sem tudunk.

.....
<<<Vissza a tartalomjegyzékhez.
1826-1909